Ha a világ legfenntarthatóbb városairól esik szó, Curitiba neve szinte mindig előkerül. A Paraná államban található, ma már agglomerációjával együtt több mint 3 millió lakosú metropolisz az 1970-es években indult el azon az úton, amely a világ egyik legelismertebb ökovárosává tette. Bár Curitibát a legtöbben a forradalmi Bus Rapid Transit (BRT) buszhálózatáról ismerik, legalább ennyire figyelemre méltó az, ahogyan a város a vízzel bánik.
Fenyegetettségből előnyt kovácsolni
Curitiba földrajzi elhelyezkedése sajátos, hiszen a város szerkezetét és mindennapjait hat folyó – az Atuba, a Belém, a Barigüi, a Passaúna, a Ribeirão dos Padilhas és az Iguaçu – határozza meg. A 20. század közepén megindult drasztikus népességnövekedés és az iparosodás miatt a hatvanas évekre a város a környezeti összeomlás szélére sodródott. Az elektromos- és csatornahálózat hiánya mellett a legnagyobb fenyegetést a heves nyári esőzések és az azokat követő árvizek jelentették.
A hagyományos mérnöki megközelítés ilyenkor drága betoncsatornák építését, a folyómedrek kiegyenesítését és gátrendszerek felhúzását diktálta volna. Curitiba ikonikus, háromszor is polgármesterré választott építész-urbanistája, Jaime Lerner azonban gyökeresen új szemléletet hozott.
Ahelyett, hogy elvezette vagy betonfalak közé szorította volna a vizet, beemelte azt a város szövetébe, és a természetes víz körforgását használta fel a problémák megoldására. A drága, mesterséges infrastruktúra helyett az ökológiai alapú megoldásokat részesítette előnyben.
Parkok, szociális programok és tiszta energia
Curitiba zsenialitása abban rejlik, hogy a vízkezelést nem elszigetelt műszaki feladatként, hanem a szociális, köztisztasági és rekreációs célokkal összekapcsolva valósította meg.
Ökológiai árvízvédelem kék-zöld infrastruktúrával
A városvezetés szövetségi forrásokból felvásárolta a folyóparti ártereket, és közparkokat, valamint mesterséges tavakat hozott létre. Curitiba ezzel a mai „szivacsváros” (Sponge City) koncepció és a kék-zöld infrastruktúra úttörőjévé vált. Heves esőzések idején ezek a tavak természetes víztározóként működnek, pufferzónát képezve elnyelik a villámárvizek többletét, megvédve a lakóövezeteket. Amikor elvonul az ár, a terület visszakapja eredeti funkcióját, több mint ezer zöld közösségi tér és park formájában.
A „szürke” és a „zöld” infrastruktúra egyensúlya
A vízügyi tervezésben sokáig egyeduralkodó volt a szürke infrastruktúra, vagyis csövek, betonmedrek, gátak alkalmazása, de ezek szerkezetileg merevek és rendkívül drágák is. Curitiba azonban megtalálta a szürke és zöld infrastruktúra közötti optimális egyensúlyt. A természetes ökoszisztémák (árterek, vizes élőhelyek) megtartásával tehermentesítette a betonépítményeket, amellyel a város dollármilliókat spórolt meg a csatornahálózat karbantartásán, miközben növelte a város klímaadaptációs képességét.
A „Buszjegy és élelmiszer szemétért” program
A favellákban (szegénynegyedekben) élőket az tette leginkább kiszolgáltatottá, hogy a szemétszállító autók a szűk utcák miatt nem tudtak bejutni hozzájuk. A hulladék így a helyi patakokban és folyókban kötött ki, súlyos környezetszennyezést és járványveszélyt okozva. Lerner erre válaszul indította el a zöld csereprogramot, amelynek keretében azok a lakosok, akik összegyűjtötték a szemetet és a kijelölt konténerekhez vitték, buszjegyet, friss élelmiszert vagy tankönyveket kaptak cserébe. Ezzel az integrált szemlélettel nemcsak megtisztította a város vízhálózatát, de a tömegközlekedés használatát is vonzóbbá tette, miközben szociális védőhálót biztosított a legszegényebbeknek.
Az „Amigo dos Rios” és a zöld energia
A folyók védelme nem állt meg a felszíni tisztításnál. Az Amigo dos Rios (A folyók barátja) program keretében vízgyűjtő-medencénként haladva vizsgálták át a városi csatornahálózatot, felszámolva az illegális lakossági és ipari bekötéseket. Emellett a fenntarthatóság legújabb szintjeként a Barigui Park mesterséges tavának vízesését felhasználva mikro-vízerőművet (CGH) telepítettek, amely a víz természetes hozamát kihasználva termel tiszta energiát a városi közszolgáltatások számára.
Hol tart most Curitiba, és mit gondolnak az emberek?
A helyi lakosság körében a városfejlesztési megoldások kezdetben hatalmas sikert arattak. A kilencvenes évek közepén az akkori felmérések szerint a lakosok 99%-a nyilatkozott úgy, hogy szereti a városát, büszkék voltak a tiszta környezetre és a világon egyedülálló megoldásaikra. A környezettudatosság beépült a kultúrába: a gyerekek már az iskolákban megtanulták a szelektív gyűjtést, és sokszor ők nevelték otthon a szüleiket.
Az elmúlt évtizedek azonban egy másfajta valóságot és árnyaltabb képet mutatnak. Bár Curitiba továbbra is előkelő helyen szerepel a globális ranglistákon, egy 2024-es felmérés szerint az elégedettségi mutató csökkenőben van, igaz, a lakosok mintegy 84%-a még így is jónak vagy nagyon jónak értékeli a városát.
A városnak újfajta kihívásokkal kell szembenéznie. A 3 milliós agglomeráció olyan demográfiai nyomást jelent, amivel a hetvenes években kiépített infrastruktúra nehezen tartja a lépést. Az autóhasználatot korlátozó szigorú adókat az évek során csökkentették, így a belváros forgalma megnőtt, a buszok túlzsúfolttá váltak, ami komoly lakossági elégedetlenséget szül. Bár a parkok és tavak ma is ellátják árvízvédelmi funkciójukat, a peremkerületek növekedése és a favellák terjeszkedése folyamatos terhet ró a vízminőség megőrzésére.
Víz I Tér I Ember
Egy városról sokat elárul, hogy elkülönülő problémákat vagy összefüggő rendszert lát-e maga előtt. Curitiba egyik legnagyobb tanulsága az, hogy egyetlen kihívásra adott válasz egyszerre több területen is javíthatja az emberek életét. A városok eltérő adottságaik miatt nem gondolkodhatnak ugyanazokban a megoldásokban, de ugyanazt a kérdést érdemes feltenniük: hogyan lehet egy környezeti kihívásból jobb életminőséget teremteni az emberek számára?
Borítókép: Vízidisznók (kapibarák) legelésznek a Barigui parkban. Fotó: Mariordo (Mario Roberto Duran Ortiz)
